A Hill-éra – Monaco hercegei, 2. rész
A monacói hercegek első generációja után következzen a második generáció, amelyet röviden csak úgy jellemezhetnénk: Graham Hill.
1962-vel folytatjuk felsorolásunkat. Ebben az évben alkotott maradandót először Graham Hill, aki később meg is nyerte a világbajnokságot. Monaco a második futam volt a szezon során, előtte Zandvoortot már megnyerte Hill. Monacóban az esős időmérő edzést Clark nyerte Graham Hill és McLaren előtt, ám a versenyen a nedves pályán, a rajt után Hill és McLaren került az élre, míg Clark lassabb autók mögé szorult be. Ginther gázadagolója beragadt, ezért nekiütközött Maurice Trintignant és Ireland Lotusának, a baleset következtében egy pályabíró meghalt, a balesetbe Gurney és Taylor is belekerült.
Az élen McLaren és Hill többbször váltotta egymást, 10 kört követően azonban Graham Hill egyre nagyobb előnnyel vezetett. A másik – Phil keresztnévre hallgató – Hill visszaesettt Brabham és Clark mögé. A 22. körben Clark megelőzte Brabhamet a harmadik helyért, majd hat körrel később McLarent is megelőzte, így feljött a második helyre. Ezután megközelítette a vezető Hillt, de az 55. körben kuplunghiba miatt a legnagyobb kihívó kiesett. Hill ezt követően 48 másodperccel vezetett McLaren előtt, mögötte Brabham haladt, de a 76. körben Phil Hill megelőzte, egy körrel később pedig a Casino kanyarban hibázott, felfüggesztése emiatt meggörbült. Hill BRM-je füstölni kezdett, majd a 93. körben autója megállt, így a biztos győzelemnek látszó futamon végül 1 pontot szerzett – mivel a futam 90%-át teljesítette. A vezetést McLaren vette át, hét körrel később pedig győzött is a Cooperrel. Mögötte Phil Hill és Bandini Ferrarija ért célba.
1963-ban már semmi sem gátolta meg Hillt a győzelemben. Az időmérő edzésen ugyan Jim Clark szerezte meg a pole pozíciót, de a rajtnál mindkét BRM megelőzte, így a második helyről induló Graham Hill vette át a vezetést csapattársa, Richie Ginther előtt. Clark a harmadik pozícióba esett vissza, őt John Surtees, Bruce McLaren és Innes Ireland követte. Az 5. körben Clark elment Ginther mellett, és üldözőbe vette Hillt. Kettejük között éles csata bontakozott ki a 18. körig, amikor Clarknak sikerült átvenni tőle a vezetést. Hill megpróbálta visszavenni tőle a helyet, de Clark fokozatosan meglépett tőle. A következő körben Surtees meg tudta előzni Ginthert, majd az 56. körben Hill mellett is elment, és ezáltal feljött a második pozícióba. Hill ezután ismét harcba szállt elvesztett helyéért, amit hamarosan vissza is szerzett, majd nem sokkal később Surtees az olajnyomás csökkenése miatt lelassult. A 79. körben Clark váltója felmondta szolgálatot, és kiállni kényszerült, átadva Hillnek a vezetést és a győzelmet. Ginther második helyével a BRM kettős győzelmet szerzett, míg a tavalyi győztes McLaren harmadikként fejezte be a versenyt a Cooperrel, miután megelőzte a lassú Surteest.
1964-ben az időmérőt ismét Clark nyerte, ám ezúttal sem pártolt mellé a szerencse. A verseny elején Gurney hamar Hill és Brabham elé került, míg Surtees váltóprobléma, Brabham motorhiba miatt esett vissza. Clark a verseny elejétől kezdve felfüggesztésének egy darabját húzta maga után, ezért Chapman visszahívta a boxba javításra, nehogy emiatt kizárják, ezután a skót a harmadik helyre tért vissza. Az élen Gurney üzemanyag szivárgással küszködött, Hill az 53. körben megelőzte az amerikait, aki a 62. körben váltóhiba miatt kiesett. Clark képtelen volt utolérni Hillt, az utolsó körökben ráadásul autója motorhiba miatt megállt. A futamot Hill nyerte csapattársa, Ginther előtt, Arundell harmadik lett, míg Clarkot a negyedik helyen rangsorolták.
Az 1965-ös monacói nagydíjon változtak a kihívók, hiszen a futamon nem vett részt Gurney és Clark, mivel az ekkor megrendezésre kerülő indianapolisi 500-on indultak – Clark meg is nyerte-. A verseny korai szakaszában két BRM, Hill – Graham, hiszen Phil ekkor már nem versenyzett – és Jackie Stewart állt az élen. A 25. körben Hill, majd Stewart is visszaesett az ötödik és a negyedik helyre. Brabham ekkor átvette a vezetést, de motorhiba miatt kiesett. Hill az elsőre, Stewart a harmadik helyre ért fel a verseny végéig, míg a második Lorenzo Bandini lett. Hillnek ez már a harmadik győzelme volt Monacóban. A verseny krónikájához hozzátartozik még, hogy Paul Hawkins Lotuszával beesett a tengerbe, de a versenyző sérülés nélkül megúszta a balesetet.
1966-ban Monaco ismét az első futam volt a szezon során, és két újdonságot is hozott: ez volt a McLaren csapat első futama, ráadásul három év után először nem Graham Hill nyert. Clark szerezte meg a pole-t a Lotus-szal Surtees, Stewart és Hill előtt. A versenyen Clark váltóhibával küszködött, ezért hátraesett a mezőnyben. A vezető Surtees a 15. körben differenciálműve meghibásodása után kiállt, később Hulme és Brabham is kiesett, majd Rindt motorhibája után Clark már a negyedik volt, de a 60. körben felfüggesztési hiba miatt ő is kiállni kényszerült. Ekkor már leginkább csak Hill és Stewart harcolt a győzelemért, ám Hill győzelmi esélyei megcsúszásával elszálltak, így "csak" 3. lett. Jackie Stewart nyerte a futamot 40 másodperccel a Ferrarit vezető Lorenzo Bandini előtt. Bob Bondurant negyedik lett egy privát BRM-mel, ám ő már öt kört kapott a futamgyőztes Stewarttól.
1967-ben a később a szezon végén világbajnok Hulme nyerte a futamot a negyedik helyről, mögötte Hill végzett, Clark, Stewart, Rindt, Siffert, Surtees, Courage is kénytelen volt feladni a versenyt. A legfontosabb történés a futamon azonban nem Hulme győzelme, vagy a rengeteg top pilóta kiesése, hanem Bandini végzetes balesete volt. Az olasz autója a 82. körben a kikötőnél megcsúszott, kigyulladt, a versenyzőt három percig nem tudták kimenteni a lángokból, így a nézők a tv-ben is élőben láthatták, ahogy a 31 éves pilóta életét veszti a volán mögött, miközben a többi pilóta tovább versenyzett.
1968-ra a verseny hosszát a korábbi százról nyolcvan körösre csökkentették, valamint a sikánt is szűkebbé tették Bandini balesete miatt. Szintén ezen okból a Ferrari versenyzői a futamon nem vettek részt. Valmint a Lotus a csapat autóira először szerelt fel első és hátsó szárnyakat. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a versenyt Graham Hill dominálta, aki a pole-ból indulva győzött, és egyedül Richard Attwood volt az ellenfele. A futamon rajtuk kívül mindössze ketten értek célba, egyaránt négy kör hátránnyal.
Hogy mi történt ezután 1969-ben? Folytatódott Hill sorozata. A brit ezúttal a negyedik helyről rajtolt, Stewarté lett a pole Chris Amon előtt. A versenyen Beltoise-t Hill megelőzte és a harmadik helyre jött fel. Amon a 16. körben a differenciálmű, Stewart a 22. körben a féltengely meghibásodása miatt esett ki, így Hill megszerezte pályafutása ötödik monacói győzelmét, melyet csak a legendás Ayrton Senna tudott felülmúlni több mint 20 évvel később. A második helyért egyébként Jacky Ickx és Piers Courage harcolt a brit mögött a 49. körig, amikor Ickx a felfüggesztés hibája miatt kiesett, így Jo Siffert lett a harmadik.
1970-re aztán leáldozott a Hill-éra, és 1969 világbajnoka Stewart kvalifikálta magát az élre, aki az 57. körben motohiba miatt kiállt. Mellette Ickx, Amon és Bruce McLaren is kiesett. A 62. körben Brabham kilenc másodperces előnnyel vezetett Jochen Rindt előtt. Rindt a verseny végéig teljesen ledolgozta hátrányát, Jack Brabham pedig az utolsó kör utolsó kanyarjában kicsúszott, a legendás osztráknak adva a győzelmet.
1971-ben a duplázásra nem volt esély, hiszen Rindt 1970 szeptemberében tragikus körülmények között elhunyt. A pole Stewarté lett, az ötszörös monacói győztes Hill pedig olyannyira leszálló ágban volt, hogy már Monacoban sem tudott jó teljesítményt nyújtani: a második körben vezetői hiba miatt kiesett. Stewart nagy előnnyel győzött, Peterson a hatodik helyről indulva másodikként végzett. Ickx harmadik, Hulme negyedik, Emerson Fittipaldi ötödik lett.
Ezzel véget is ért sorozatunk második része, és a Graham Hill-éra Monacóban. A következő részben megtudhatjuk kik voltak a 70′-es évek igazi sztárjai a hercegségben.